Nagypéntek arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, ahogyan azt az Írás előre megmondta. A Biblia tanúsága szerint „a mi bűneinkért kapott sebeket, és vétkeink miatt törték össze” (Ézsaiás 53:5). Meghalt, eltemették, de a történet nem ért véget a sírnál.
Ahogyan a Korinthusiakhoz írt első levél mondja: „a harmadik napon feltámadt — úgy, ahogyan az Írás előre megmondta”. És valóban, amikor az asszonyok a sírhoz mentek, az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Nincs itt, mert feltámadt” (Máté 28:5–6).
Mi nem láttuk azt a sírt, mégis hihetünk. Nem kell félnünk, mert Jézus nem maradt halott. Feltámadt, és ma is él. De miért mondhatjuk ezt ilyen bizonyossággal?
Azért, mert ma is munkálkodik. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy meggyógyította a bénát, a vakot, a süketet és a leprást. Amikor Péter levágta a főpap szolgájának, Málkusnak a fülét, Jézus nem hagyta így: „megérintette a fülét, és meggyógyította” (Lukács 22:51).
Hiszem, hogy ma is ugyanígy meg tud érinteni bennünket.
Személyesen is megtapasztaltam ezt. Ha Jézus halott maradt volna, vajon meg tudott volna érinteni engem? Meg tudott volna szabadítani a lelki fájdalmaimtól, amelyeket az életem nehézségei és a másságom okoztak? Nem. Nem lett volna, aki lecsendesítse a bennem tomboló viharokat.
De Ő él.
És ma is megérint minket: az Igén keresztül, imákon át, dicsőítő dalokban vagy akár egy egyszerű üzenetben stb.
Engem először egy dicsőítő dal érintett meg. Egy szombat délután kerékpároztam el egy gyülekezet mellett, és a kapun kívül megállva hallgattam az éneket. Ott kezdődött valami. Később pedig újra és újra megtapasztaltam Isten érintését.
Írta: Deme Mónika
2026. április 5.
